Midőn a Borostyánkő útja erre kanyargott, s Sitke helyén, még az ős Bassiana római kolónia állott, egy ködben úszó, tavaszi reggelen, fogtuk a kalácsot, a harmadnaposat, jól megúsztattuk tejszínben. Abban is vagy két vanília rúd mártózott meg korábban. S, hogy elménk egész nap élénk maradjon, diót zúzattunk, s azzal öntöttük nyakon, a tepsiben száradó úsztatott kalácsot. Az eképpen kapott elegyet, fogadta be a kemence melege. Ott aztán, míg szépen ki nem pirosodott újfent, pihegett. Eközben sem voltam rest, a kamrából a tavalyi almalekvárral, csoszogtam be, amint lehetett rögvest. Míg a kalácsból nyert gubaféleség ehetőre hűlt, az almalekvár is felbontásra került. S, hogy szánkat az étek bizton meg ne égesse, a tejszínből habot vertünk, az kerüljön a lekvár és a diós ágy közepébe. Illatos fa héját szórtam még díszül reá, hadd fűszerezze e szerényke lakomát. Eképpen állt össze a vásárnap ünnepi, reggeli étke, s vált gyomrunknak, elménknek megelégedésére. Jó étvágyat!